20. Ne felejts el mosolyogni!

Ahogy ígértem, itt is lenne a mai extrarész!:)

Jó olvasást!

Lily

Szinte elrepült az a rövid kis idő, amit Zaynnel külön töltöttünk. Mire észbe kaphattam volna, már el is jött a rettegett szerdai nap, mikorra jelenésünk volt a szüleimnél. Zayn az egyik engem felügyelő biztonsági emberén át tudatta velem, hogy fel kell vennem a reptéren, és onnan utazunk együtt a szüleimhez, mintha valami igazi szerelmes pár lennénk.

Még egyszer utoljára végignéztem magamon az egész alakos tükörbe, majd egy mély sóhaj kíséretében megragadtam a táskám és a garázs felé indultam.

A reptérhez vezető út alatt gyakran tört rám egy-két kisebb pánikroham, melyeket mély, megnyugtató lélegzetvételekkel tudtam valamilyen szinten kontrollálni, ugyanis minél közelebb értem a célhoz, annál inkább lett úrrá rajtam a szorongás. Rettegtem Zayntől, és a rám váró naptól. Féltem, imádkoztam az éghez, hogy valami közbejöjjön, és mégse kelljen elmennünk, hogy valami oknál fogva a szüleim gyűlöljék őt, és véletlenül se áruljanak el neki semmit. Nem akartam, hogy még több lehetőséget kapjon arra, hogy bántson. Nem voltam benne biztos, hogy el tudom-e egyáltalán ezt az egészet viselni.

Lassan szálltam ki az autóból. A repülők folyamatos zúgása és a tömeg egybefolyó áradata, mondatok foszlányai szinte azonnal a fejembe tolultak. Igyekeztem gyorsan átvágni az egy helyben toporgó emberek hadán, és siettem be az érkezők számára kialakított épület ajtaján. Próbáltam észrevétlenül a várakozókat és érkezőket elválasztó kordon szélére jutni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nem kellett sokat várnom Zayn érkezéséig se.

Fekete dzsekiben, napszemüvegben, lehajtott fejjel, lazán sétált ki a többi utassal együtt, arcát csak pár másodperc erejéig emelte fel, egészen pontosan addig, amíg a tömegből ki nem szúrt engem. Arcán szinte abban a pillanatban egy rosszindulatú mosoly jelent meg, amit azonnal felváltott egy kedves, meleg mosoly, amint észrevette a kicsit hátrébb várakozó fotósokat. Egy nagy lépéssel mellém lépett, szorosan magához ölelt, majd elhúzódva egy forró, mégis lágy csókot nyomott ajkaimra. Egy féloldalas mosollyal arcán húzódott el, majd emelte fel az egyik kezét, és cirógatta végig az arcom vonalát.

- Az az egyetlen szerencséd, hogy emberek között vagyunk...- mosolygott továbbra is, amitől még félelmetesebbnek tűntek szavai.- Úgy látom, elmúltak a múltkori foltjaid, ideje lenne, hogy újakat gyártsunk a helyükre, nem gondolod? Legalább az dobna valamit a halálsápadt, rusnya fejeden...- suttogta, mire éreztem, hogy szavai hideg, jeges záporként zúdulnak a szívemre.- Most pedig menjünk, alig várom, hogy megismerhessem a szüleidet, akik -szerény belátásom szerint-, egyenes utat nyitnak számodra a pokolba, rajtam keresztül. Na, kedvesem, ne keseredj el annyira, az alvilág kapuja még rémesen messze van számodra! Addig még sok rettegéssel teli napot kell végigélned mellettem. Hát nem csodás az életünk? Gyerünk Dragana, ne felejts el mosolyogni!- vigyorgott rám, majd ujjainkat összefonva indult meg a bejárat felé.

Alig bírtam lépni a rám törő gyötrelemtől. Még csak a gondolata is, a szavai okozta halvány elképzelés, ami megjelent előttem az őrületbe kergettek. Rettegtem a rám váróktól, rettegtem a nap hátralévő részétől. Féltem, hogy mi vár ránk az autóút alatt, tartottam attól, hogy mi lesz akkor, ha anyának eljár a szája, és Zayn rájön arra, hogy más vagyok, mint a többiek.

Némán követtem őt a kocsiig, majd ültem be az anyósülésre. A telefonomat a kocsiban felszerelt tartóra tettem, majd elindítottam rajta a GPS-t.

Próbáltam felvértezni magam, egy különálló, erős burkot építeni magam elé, a sértések, és mindenféle bántalmak elkerülésének érdekében. Képtelen lettem volna aznap még többet elviselni. Oldalra pislantottam, hogy szemügyre vegyem Zaynt. Az arcán egy gonosz, féloldalas mosoly ült, amiből leszűrhettem, hogy jobb lesz, ha minél előbb felépítem a kis burkomat, mert számára még koránt sem fejeződött be a mai nap. Épp ellenkezőleg. Pont akkor kezdődött...

Na? Milyen?