27. Rettegés foka

Sziasztok!

Aki nem értené ezt, vagy a 26. részt, annak várom a kérdéseit.

Jó olvasást!

Lil.

Úgy éreztem magam, mintha egy körhintában ültettek volna, és egyre gyorsabban és vadabbul forgott volna velem a világ. Zayn időközben eltűnt mellőlem, hogy Elyse-vel folytassa az elkezdett vitájukat. Csak néhány szót, mondatot kaptam el heves szóváltásukból, de azok sem kecsegtettek sok jóval. Az ördögöm megállás nélkül üvöltött, és megrendíthetetlenül el akart vinni engem. Hogy hova, arra nem derült fény. Persze magamban már vagy egy milliónyi lehetőséget végigpörgettem, kezdve egy lakatlan szigettel, ahol csak ketten lennénk, és élhetnénk a magunk kis életét, mindenféle beavatkozás nélkül. A bennem élő rosszindulatú, gonosz kis hang, azon nyomban vadul nevetve tiporta szanaszét az ábrándjaimat, és vázolt fel egy sokkal reálisabb lehetőséget. Szemeim előtt viszontláttam a nehéz kovácsoltvas kerítést, ahol minden elkezdődött. A rémségek háza. Az ereimben azon nyomban megfagyott a vér. Pupilláim kitágultak, és képtelen voltam bármi mást észrevenni. Egyedül a bénító félelem, és riadalom uralkodott rajtam. Nem akartam visszamenni! Nem akartam, hogy elszakítsanak Zayntől! Még a legnehezebb, legsötétebb napokon is ezerszer szívesebben tűrném el az ő sértéseit, és ütéseinek erejét, minthogy még egyszer végig kelljen csinálnom mindezt. Képtelen lennék újra elviselni azt a mérhetetlen kínt és érzelmi kavalkádot, ami az életemet uralta az első pár hétben.

Sokkolva hunytam le a szemeim és próbáltam minél előbb kiűzni az agyamból a pánikot, valamint a kerítés borzalmas emlékét. Szinte észre sem vettem a pillanatot, mikor átléptem a valóságból az álomvilágba...

Az autóban ébredtem. A nyakam elgémberedett a kényelmetlen póztól, amiben elaludtam, míg az agyam lassan magához tért, és ijedtemben körül nem néztem. Zayn mellettem ülve vezetett, míg halkan dudorászott. Mikor megérezte pillantásomat magán, elmosolyodott és a kezem után nyúlt.

- Na, felébredtél?- mosolygott továbbra is, míg ujjai lágyan végigcirógatták az ujjperceimet.

- E-elaludtam?- suttogtam, de a hangom még így is rekedtesen csengett.

- Igen!- nevetett fel.- Mióta beültünk az autóba, alszol. Egy ideig azt hittem, hogy tetteted, hogy ne kelljen velem beszélned, de aztán rájöttem, hogy tényleg elaludtál..

Nem tudtam mit mondhatnék. Semmiféle információt nem tudtam kiszűrni szavaiból, hogy mégis milyen messzire kell visszamennem, hogy megtudjam, hol végződik a valóság kézzelfogható, szilárd talaja, és honnantól rugaszkodtam a képzeletem igencsak aktívnak bizonyuló világába.

- Tudod, egy felem, egy nagyon sötét felem szívem szerint a szart is kiverte volna belőled azért, hogy egyáltalán elaludtál, de annyira...- kíváncsian néztem rá, és vártam, hogy folytassa. De nem tette. Helyette inkább vékony vonallá préselte össze ajkait, majd figyelmét egyedül az útra fordította.

Beletörődtem hallgatásába. Kíváncsian és enyhe szorongással telve fordultam inkább a mellettünk elsuhanó táj felé, és imádkoztam, könyörögtem azért, hogy ne oda igyekezzünk annyira, ahonnan az egész kapcsolatunk elkezdődött...

Remélem, tetszett, és elég izgalmas a vége.