16. Változás

Sziasztok!

Itt lennék megint, ezúttal egy rövid, de különleges résszel. Mivel a legtöbb ember utálja Zaynt, és nem érti, mit miért tesz, most inkább az Ő szemszögéből írtam a részt. Remélem, kicsit világosabb lett minden, és máris nem annyira ellenséges szereplő, mint eddig.

Jó olvasást!:)

Zayn szemszöge:

Zavartan néztem az elsuhanó alakok után. Tudtam, hogy nem maradhatok rest. Meg kellett állítanom Harryt. Nem kaphatja meg Ő Draganat. Ő az enyém, és nem adom senkinek se. Talán épp ezért vettem meg őt. Hogy ha akar se tudjon elhagyni. Hogy véletlenül se tudjon fájdalmat okozni nekem. Talán ez a magyarázat arra is, hogy ennyire durván bánok vele. Tudom, hogy minden este álomba sírja magát. Mindig hallom a zokogását az ajtó mögött, és még sem teszek ellene semmit. Bántani akarom, újra és újra, látni akarom a könnyeit, de magam sem tudom, hogy miért. A lelkem egy részét örömmel tölti el, hogyha szenved, míg a másik vele együtt gyötrődik.

Futnom kellett. Utol kellett érnem ahhoz, hogy megtarthassam, ám hiába emeltem a lábaim, azok nem mozogtak olyan gyorsan, mint ahogy reméltem, hogy fognak. Az alkohol tehetett mindenről, és persze Dragana. Ha nem mondta volna ki azt a bizonyos mondatot, nem ittam volna le magam. Sosem akartam tőle hallani, hogy mennyire retteg tőlem. Bőven elég volt a tudata, hogy fél, nem akartam szembesülni a ténnyel, hogy mennyire kegyetlen is vagyok.

Az újonnan fellobbant láng elég tüzet adott ahhoz, hogy megerőltessem magam, és Harryt lehagyva utolérjem a lányt. A csuklójánál fogva kaptam el, és rántottam magamhoz. Szorosan az ölelésembe fontam, és habár ütött, kiabált és karmolt a szabadságáért, nem engedtem ki a kezeim közül. Most az egyszer nem. Lehet, hogy részeg voltam a nagy mennyiségű likőrtől, amit rövid idő alatt elpusztítottam, de tisztában voltam vele, hogy nem szabad elengednem Őt.

Egy idő után feladta a harcot, és keserves sírásba kezdett. Habár éreztem a belőle áradó bánatot és kínt, mégsem tudtam mit csinálni, csak szorosabban tartani. Miattam sírt, én voltam az, aki ennyire tönkretette és ez belül engem is megölt egy kicsit.

- Kérlek, vigyél minket haza...- suttogtam Harrynek, aki döbbenten, egyenesen undorodva nézett rám.- Nem szeretném átvezetni így a tömegen, nem akarom, hogy mások sírni lássák...

- Mert csak magadnak tartogatod, mi?!- sikította idegesen, és vágott rá egyet a mellkasomra. Újra megpróbált kitörni, mire ismételten magamhoz öleltem.

- Nem, ez nem igaz. Csak tudom, hogy sokat számít neked az emberek véleménye, és a büszkeséged miatt sem szeretném, hogy így kelljen bárki előtt is végigmenned.

- Csendben maradt. Harry eltűnt mellőlünk, kettesben maradtunk. Hullámokban áradt felém a hidegsége, és gyűlölete, amit teljesen megértettem.

- Most már elengedhetsz, nincs itt senki, akinek bizonyítanod kellene...- morogta hűvösen, mire mintha egy tüske fúródott volna a szívembe.

- Tudom...- vontam meg a vállam.- Csak szimplán nem akarlak elengedni...

- Micsoda romantikus vonások... Mindjárt a karjaidba ájulok!

- Eltoltam magamtól egy kicsit, mondani akartam neki valamit, talán bocsánatot akartam kérni az egész eddigi viselkedésemért, mikor hirtelen megláttam az arcát. 

A gondosan elkészített sminkje nem takarta tovább az arcát. A festék elfojt, néhány helyen teljesen eltűnt, az általam szerzett sérülései pedig előbukkantak. Ledöbbentem a látványtól. Az amúgy szép arcát most horzsolások és lila foltok csúfították el. A szemei be voltak dagadva az előbbi sírástól, és halványvörösen figyeltek engem. Képtelen voltam egy árva szót is kinyögni. Csak bámultam őt, és éreztem, hogy egyre távolabb kerülök.

Egy olyan helyre, ahova nem akartam vissza menni. Egy olyan helyre, ahol az érzéseim semmivé foszlanak szét, és nincs más, csak a kegyetlenség és a sötétség, mely teljesen magába szív és eggyé válik velem.

Nem akartam itt hagyni őt, nem akartam visszamenni a régi életbe. Elegem volt már a sok durvaságból és rosszból, mindenből, amit vele tettem. Sőt, nem csak vele, Perrievel is.

Az életemnek azt a szakaszát nem nagyon szerettem elővenni és merengeni rajta. Egyfajta démon volt számomra, amit jobbnak láttam elkerülni. Túlságosan is tisztán élt a tudatomban az a boldogság és nyugalom ami kezdetben a kapcsolatunkat jellemezte. Aztán minden rosszra fordult az egyik napról a másikra...

- Jöhettek...- rángatott ki Harry a mélázásból, mikor beszólt a folyosó másik végéről. Mire észbe kaphattam volna, Dragana már rég elindult felé.

Az út hazáig néma csendben telt. Senki sem szólt semmit, még a rádió is ki volt kapcsolva. A feszültség tapintható volt a levegőben, és az egészről én tehettem. Ki tudja, ha nem lettem volna ennyire durva hozzá a kapcsolatunk legelejétől kezdve, lehet, hogy ebben a pillanatban nevetve bújna hozzám és mondaná, hogy szeret. Ahogy Louisnak tette a másik lány. Hiányoltam, hogy valaki szeressen. Változtatni akartam ezen az egészen.

Na, érthetőbb egy kicsivel?:)