26. Az én ördögöm

Sziasztok!

Itt is lennék az új résszel. Rövid, de lényegre törő.

NE FELEDJÉTEK, A VERSENYRE/JÁTÉKRA MÉG CSÜTÖRTÖKIG LEADHATJÁTOK A FELADATOTOKAT!

Jó olvasást!

Lily

Csendesnek éreztem az engem körülvevő teret. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy semmit sem látok. A sötét egyhangúságot figyeltem magam előtt, és vártam egyfajta jelre, ami megmutatná, hogy mégis merre induljak tovább. Habár a végtelennek ható feketeség csábítóan hívogatott egyre beljebb és beljebb, de nem láttam értelmét tovább haladnom. Épp ezért csupán álltam,- vagy talán ültem?-szemléltem a lehetetlent, és vártam valami jelre.

A semmiben egy angyal hangját hallottam csendülni. Riadt kiáltása alapjaiban rázta meg képlékeny világom közepét. Zavartan kaptam bármiféle támasz után, de béna kezeim csak a levegőt markolták.

Elestem. A tüdőm égetett, és fájt. Ólomsúlyúnak hatott mindenem. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, de nem engedtem, hogy a testem egy pillanatra is megpihenjen. Figyeltem.

Immár két hang vitázott felettem. Mondandójukat nem értettem, csupán a váltakozó hangszínekből, valamint a hangleejtésükből szűrtem ki, hogy veszekednek. Úgy gondoltam, hogy a hova tartozásomon, a lelkem tisztaságán kerültek összetűzésbe. A hangjuk egyre csak emelkedett, szinte már elviselhetetlen volt. Az egyiküké magas, szoprán, mérhetetlen utálattal és dühvel a hangjában, míg a másikuké mély, dörmögős, pontosan olyan, amilyennek az ördögök tónusát képzeltem. Arcomra egy mosoly ült ki. Még így, halálomban is hiányzott az én ördögöm. Enyhén idegesítőnek tartottam, hogy holtamban is üldöz és képtelen békén hagyni gyönyörű szép barna szemeivel, telt ajkával, hollófekete hajával.

Egy mély sóhaj közepette ráztam meg a fejem, hogy viszonylagos tisztaságot nyerjen. Elegem volt. Azt akartam, hogy minél előbb vége legyen ennek az egésznek. A vitának körülöttem, és a bénító némaságnak, ami körülvett. Csupán a csendet és a némaságot akartam a magaménak tudni...

Mikor újból magamhoz tértem, a tüdőm valósággal égetett, a torkom kapart, és rettentően szomjas voltam. Úgy éreztem, minden egyes lélegzetvétel egy kisebb halállal ér fel számomra, és mindezek mellé társult az is, hogy úgy tűnt, mintha, egy idegen testben ébredtem volna. A végtagjaimat nehezeknek éreztem, a szemhéjaim nem úgy működtek, mint ahogy én azt elvártam tőlük. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem a túlvilági létet.

Lassan, bizonytalanul, -talán kicsit tartva is a rám váró látványtól-, nyitottam ki a szemeim, majd néztem körül a tulajdon szobámba. Elakadó lélegzettel figyeltem, és próbáltam feldolgozni a tényt, hogy nem haltam meg.

Egy erős szorítás vonta magára a figyelmem. Tekintetem egy a dühtől izzó, szinte fekete szempárba ütközött, amely most, hogy észrevettem, még keményebbé, és ridegebbé vált.

- Remélem, tisztában vagy vele, hogyha a víz nem végzett veled, az garantált, hogy én most rögtön kinyírlak?!- morogta, mire tudatosult bennem valami. Ő volt az! Ő volt az, akit az ördögnek hittem, és aki olyan hangosan vitázott az angyallal!

Már csak két kérdésem volt, mégpedig: Ha Ő volt az ördög, mégis ki volt az angyal? És mégis hogy fogok én ebből a kalamajkából kimászni?!

Na mit gondoltok?