35. Egy fejezet lezárul

Sziasztok!

Itt is lenne az utolsó előtti rész!:)

Az, hogy az utolsó rész mikor kerüljön fel, csak rajtatok áll. :) Holnap, vagy holnap után?:)

Remélem, tetszeni fog!

Jó olvasást!

Lily

Zayn csak hosszú idő után jött vissza. Néma csendben lépett be a lakosztályba, majd pillantott rám. Egy percig csak meredten bámultuk a másikat. Sötétbarna szemein keresztül követni tudtam a benne lezajló érzelmeket. Tisztán láttam kiülni az arcára a fájdalmat, a sokkot, a csalódást, szomorúságot és az önutálatot. Egy pillanatra azt hittem, hogy megnyílik felém, és minden fal leomlik közöttünk, de ekkor tekintete és az arca azonnal bezárult, szemei feketén ragyogtak rám.

- Dragana...- suttogta szinte alig hallhatóan. Kíváncsian néztem fel rá. Vajon mi történhetett, ami ilyen szinten megviselte? Zayn szinte botladozva jött közelebb, majd rogyott le elém, és fogta két keze közé az arcomat.- Az én Draganam...

- Zayn... Minden rendben?!- ráncoltam a szemöldököm, miközben az aggodalmam iránta az egekig szökött. Zayn halkan felnevetett, majd hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon.

- Nem- jött a válasz egyszerűen.- Fogalmad sincs arról, hogy mennyire szarul érzem magam...

- Mi a baj Zayn?- rémülten figyeltem az arcát.

Tenyeremet finoman az arcára simítottam, mire mély lélegzetet vett és a kezembe hajtotta a fejét. Szemeit szorosan lehunyta, majd egy apró csókot nyomott a bőrömre. Csodálkozva, rajongva figyeltem a mozdulatait. Meglepődtem, mert sosem volt velem ennyire gyengéd és emberi. Rajongtam érte, mert ő a leendő gyermekem apja, a férfi, akibe halálosan szerelmes vagyok. Ő számomra a minden.

- Nincs baj, Dragana... Nincs baj...- suttogta megtörten, majd karjait körém fonva húzott magához.- Csak kérlek, ne engedj el... Soha ne engedj el!

- Nem foglak!- mosolyodtam el gyengéden, ujjaimmal a selymes tincsek közé túrva- Ha akarnálak se tudnálak elengedni...- motyogtam, mire el-elakadó lélegzettel felemelte a fejét, és rám meredt. Tekintete elsötétült, arcán egy meggyötört kifejezés ült.

- Mondd még egyszer!

- Ha akarnálak se tudnálak elengedni, Zayn!- rámosolyogtam, mire egy gyors mozdulattal közelebb hajolt, puha ajkait pedig az enyéimre nyomta.

Édesen csókolt, úgy, ahogy még soha. Figyelt rám, önmaga elé helyezett és gyengédebbnél gyengédebb dolgokat mondott nekem. Éreztem a belőle áradó szerelmet és szeretet, már nem próbálta elnyomni az érzéseit. Nem próbált meg azzá az undorító emberré válni, akivel pár hónapja megismerkedtem. Szeretett engem, és ez bőven elég erőt adott ahhoz, hogy kitartsak és ne veszítsem el a kapcsolatunkban rejlő reményt.

Egy halk nyögéssel a karjai közé kapott, majd a hálószobánk felé vitt. Óvatosan az ágyra fektetett, majd finoman ő is rám ereszkedett. Két kezével lágyan simogatott, ajkával a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét végigcsókolta, szemei pedig rajongva figyelték ajkai útját. A boldogság olyan elemi érzésként tört elő belőlem, hogy esélyem sem lett volna megfékezni, vagy útját állni. Az arcomon ült, a szemeimben ragyogott és betöltötte a szobát.

- Sosem láttam nálad szebb nőt, Dragana. Elmondhatatlanul gyönyörű vagy! Sose felejtsd ezt el!- suttogta Zayn, miközben sötét tekintetét az enyémbe fúrta. Éreztem, ahogy az arcom lassan kipirul, mire lágyan elmosolyodott, ajkait pedig ismételten az enyéimre nyomta.

Testünk szorosan a másikénak préselődött, teljesen egymásba gabalyodtunk. Szorítottuk a másikat, mintha sosem akarnánk megszabadulni a másik testének a súlyától, mintha az idők végezetéig egymáshoz lettünk volna láncolva.

Kimerülten, izzadtan feküdtünk a másik karjaiban. Zayn mélyeket lélegzett, egyre erősebben húzott magához. A boldogság mellett az eszembe villant a felismerés mindent szétzúzó ereje. Zayn nem véletlenül volt velem ennyire gyengéd, ennyire szerelmes. Nem véletlenül viselkedett úgy ahogy, és mondta el mindazt, amit valójában érzett. Elbúcsúzott tőlem. Számára ez volt az a pillanat, amikor szavak nélkül, de az értésemre adta, hogy köztünk mindennek vége. Sírni tudtam volna a szívemen eluralkodó fájdalomtól és a lelkemen ülő nyomástól.

- Mikor fog ideérni?- suttogtam csendesen, miközben ujjaim továbbra is a mellettem fekvő Zayn tincseit simogatták. Hallottam, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete, majd még sebesebben kezd lélegezni.

- Dragana... Én...

- Kérlek, ne...

- Sajnálom. El nem tudod képzelni, hogy mennyire. Én...

- Ne nehezítsd meg, Zayn. Így is épp elég nehéz! Csak mondd meg kérlek, hogy mikor.

- Egy órán belül itt lesz...

- Köszönöm, csak ennyit akartam...

- Dragana, kérlek ne!

- Zayn, nincs miről beszélni. Értem, hogy mit szeretnél, mit kell tenned. Hidd el, nincs semmi baj. Ő életed szerelme, és hiába is próbálnál változtatni ezen, képtelen lennél. Szereted őt, és nemsokára megajándékoz egy kisbabával. Hidd el, kívánom neked, hogy gyönyörű életetek legyen, hogy te légy a legboldogabb ember a földön, hogy a szerelmetek sose múljon el! Zayn, szeretném, hogy boldog légy!- rá pillantottam, majd elkapva a tekintetem kikeltem az ágyból és magamra kapkodtam a ruháimat. Nem akartam elmondani neki, hogy én is gyermeket várok. Minél előbb az ajtó másik oldalán akartam lenni, hogy végre kitörhessen belőlem mindaz, amit magamba fojtottam.

- Drag, kérlek...

- Csak hagyj elmenni, jó? Ne nehezítsd meg! Így is pont elég bonyolult és fájdalmas ez az egész! Tudom, hogy nem jelentettem számodra sokat. Azt is tudom, hogy sosem gondoltál rám komolyabban. Sosem láttad bennem a jövőt, sosem éreztél irántam úgy, mint én feléd. Nem voltam több neked, mint egy báb, akit kedvet szerint mozgathattál. Nem voltál velem kedves, soha nem is próbáltad meg. És mindezek ellenére én szerettelek, és most hagylak elmenni. Ez... ennek így kell történnie. -halványan megrázta a fejét, mint aki fel sem fogta, hogy mi történik. 

Ragyogó, sötét tekintetét rám emelte, az arcából sugárzott a fájdalom. Nem akartam elgondolkodni azon, hogy mitől érezhetett fájdalmat. A kellemes megszokottság hiányától, a szavaim mértékétől, a nyűgtől, amit okoztam neki. Már nem tudtam, hogy ki ez az ember. Nem akartam tudni, hogy ki is ő valójában. Minél messzebb akartam kerülni tőle. El, a világ másik felére, hogy többet ne kelljen hallanom róla. Nem akartam szenvedni miatta. Nem akartam azt, hogy az életem hátralévő részét ő uralja. S habár nem akartam, mégis hagyni fogom neki. Minden egyes nap rá fogok gondolni, ő lesz az, akit magam mellé fogok képzelni minden egyes ébredéskor és lefekvéskor. Ő lesz az, aki mellettem fog állni a legelkeseredettebb pillanataimban. Keserűen felnevettem. Egész jó irányba indultam meg a teljes depresszió és az elmebaj felé.

- Dragana, van még itt pár dolog, kérlek, legalább ezeket beszéljük át...- nézett rám esdeklően, s mikor látta, hogy nem mozdulok, kimászott az ágyból, gyorsan magára kapta az alsónadrágját, majd elém állt.- Kérlek, hogy engedd meg nekem, hogy gondoskodjak rólad. Nem kell majd dolgoznod járni, élheted a napjaidat úgy, ahogy szeretnéd. Szeretném, ha engednéd, hogy vegyek neked egy lakást. Tudni akarom, hogy biztonságban vagy, s habár nem leszel többé az enyém, szeretném, ha a gondodat viselhetném... Ezzel... megnyugtatnál engem. Kérlek, fogadd el!- esdeklően nézett rám, én pedig a minél előbbi szabadulás reményében bólintottam egyet.- Tudom, hogy ezért gyűlölni fogsz, és elfogadom, hogy utálj, de... sosem beszélhetsz rólunk. Nem mondhatod el senkinek, hogy valaha is velem voltál. Nem adhatsz interjúkat rólam, semmit nem tehetsz, ami a közös múltunkra tenne utalást. Nem beszélhetsz a szerződésről, a házamról, a szokásaimról. Semmiről, érted?!

Bénultan meredtem rá. Szólni nem bírtam a hirtelen ért sokktól. Komolyan feltételezte rólam, hogy valaha is beszélnék mindezekről?! Undorodva léptem egyet hátrébb.

- Dragana, kérlek, ne... ne undorodj tőlem ennyire! Fogalmad sincs, hogy mennyire nehéz is a sajtó és a világ szeme láttára élni! Meg kell értened, hogy miért nem teheted meg! Meg kell értened, hogy ez a te érdekedben is van!- nem bírtam tovább hallgatni. Minden egyes szónál hátrébb léptem, és egyre többször csalódtam az előttem álló férfiban. Már tényleg nem az az ember volt, akit megismertem. Nem az a határozott, titokzatos barom. Nem az a bunkó, akibe beleestem.- Ne, kicsim, kérlek ne menekülj! Maradj!

- Nem vagyok senkid...- suttogtam.- Soha nem is voltam... Nem kell a pénzed. Sem a lakásod. Nincs szükségem rájuk. Nem akarok többet hallani rólad. Nem akarlak látni se. Soha többet ne gyere a közelembe, Zayn. Megértetted? Soha. Többet. Nem. Akarlak. Látni.

Képtelen voltam tovább ott maradni. Amilyen gyorsan csak tudtam, sarkon fordultam, felkaptam a táskámat és a lakosztály ajtajához rohantam. Mohón feltéptem, s kis híján belefutottam az ott álldogáló Perriebe. Némán meredt rám, arcán egy halvány, szomorkás mosoly ült.

- Pokoli érzés elveszíteni, ugye?- mosolygott rám, majd kezét az enyémre simítva szorított rajta egyet, és közelebb hajolt.- Sajnálom, Dragana...- suttogta, majd szorosan magához ölelt.

Erővel téptem ki magam a karjai közül és megvadulva futottam el tőle, tőlük, a múltamtól, a jövőm felé. Reszketve támaszkodtam meg a térdemen, zihálva kapkodtam levegő után, a szívem zakatolt, a tüdőm égett, és mégis. Most éreztem igazán, hogy az én történetem véget ért. Itt volt az ideje annak, hogy ezt a fejezetet lezárjam, és búcsút intsek mindennek...