Másnap reggel sajgott mindenem. Erőtlennek és félig halottnak éreztem magam. Nyögve fordultam az oldalamra és szorítottam az arcom az egyik párnához. A tompa fájdalom, mely a mozdulatomat követte, felélénkített.
Eszembe juttatta, hogy hol is vagyok, és mi minden történt velem.
Elraboltak, eladtak, megerőszakoltak és megvertek. Még önmagam számára is nevetséges volt, hogy milyen fokú dráma uralta az életem. Ha valaki más mesélne el nekem egy ilyen életet, egyszerűen kinevetném, és ajánlanám számára a brazil szappanoperákat. Gyűlöltem magam az eddigi vakságomért és rosszindulatomért az emberek iránt. Hiába, az ember már csak akkor veszi észre magát, és hisz másoknak, ha már ő is átélt hasonlókat...
Óvatosan megráztam a fejem, lassan felültem, majd vigyázva kimásztam az ágyból. Véletlenül se akartam, hogy a sajgó lábaim és arcom mellé még egy hasogató fejfájást is összeszedjek. A fürdőbe sétáltam, és egy mély lélegzet kíséretében beálltam a tükör elé.
A látvány, ami fogadott, megdöbbentett.
A járomcsontom alatt egy sötétebb folt ékeskedett, az ajkam duzzadt, és egy hosszabb vágás díszítette. A tekintetem lejjebb csúszott.
Akkor pillantottam meg a nyakamat. Sötét, jól kivehető foltok húzódtak végig rajta. Néma rettegésemben a fojtogatás helyére simítottam a kezem. Nem sokkal volt nagyobb, mint az én ujjaim...
A lélegzetem a tüdőmben rekedt. Mindenhol lila és zöld voltam. Az arcom rémesen festett, a szemeimet kisírtam, az ajkam felrepedt.
Képtelen voltam nem önmagamat bámulni. A sebek, mint kiálló kések égették a pillantásomat. Megdöbbentett, hogy mire képes ez a férfi. Hogy a fenyegetései nem csak üres szavak voltak. Hogy a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes megütni és még élvezetét is leli a fájdalmamban.
Szorosan lehunytam a szemeim, hogy a gondolatmenetem megszakadjon. Nem akartam újra sírni.
Szó nélkül sétáltam ki a szobámba, kaptam fel egy köntöst, bújtam bele, majd indultam útnak a hatalmas házban. Kíváncsian jártam körbe, fedeztem fel a szobákat, majd lyukadtam ki a konyhában. A gyomrom undorodva összerándult, amint megláttam az ott álló alakot.
Félmeztelen volt, karjait, tarkóját és mellkasát mindenféle tetkók díszítették. A halványszürke pizsamanadrág, amit viselt, lazán lógott le a csípőjéről. A haja kócos volt, az arca nyugodt és kipihent. Egészen addig, amíg meg nem látott engem.
- Azt hittem, talán tegnap a kimerültségtől tartottalak annyira visszataszítónak, mint amilyen vagy... de most... Egyszerűen hányingerem van, ha rád nézek...- fordult el fintorogva, és foglalatoskodott tovább a reggelijével.
Szinte be se fejezte a mondandóját, már fordultam is kifelé és kerestem valami nyugodtabb helyet, ahol elbújhattam előle, és a sértései elől.
Azt hittem, hogy majd ha meglátja, hogy mit tett velem, talán megváltozik, és átértékeli az eddig történteket. Ám a várt hatás helyett még undokabb lett.
Még hogy visszataszító. Ha annyira undorító lennék, nem lett volna képes a tegnap este folyamán kétszer is a csúcsra jutni.
Megráztam magam, hogy eltűnjön belőlem minden harag, és érzelem. Egy sötét, apró dobozba zártam a bennem uralkodó hatalmas káoszt, majd mélyre, a szívem legeldugottabb részére tuszkoltam, és soha nem is kívántam előhalászni.
Visszatértem a szobámba. Úgy döntöttem, hogy lezuhanyzok, az itt létem minden szennyét lemosva magamról.
Sokáig folyattam magamra a meleg vizet, és élveztem, ahogy a márkás tusfürdő kellemes illata lassan beissza magát a bőrömbe, és lágyan simogatja, kényezteti a testrészeimet.
Nem is gondoltam volna, hogy egy fürdő ennyire meg tudja nyugtatni az embert.
Miután végeztem, alaposan megszárítkoztam, vizes hajamat szárazra törölgettem, majd újból a tükör elé álltam. Be kellett, hogy valljam, én is undorodtam önmagamtól...
Talán épp ez kényszerített arra, hogy sorban kinyitogassam a szekrények ajtaját, a kincseket rejtő fiókokat, és mélyebbre ássam magam az eddigi sminktudásomban, a jelen helyzetben kialakult szükséges állapotok okozta kényszer miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése