7.| Gyűlölet

Némán futották át bennem a gondolatok. Hallottam minden egyes rezdülését a környezetemnek, ám az önnön némaságom, a bennem lévő csendet képtelen voltam elnyomni.

Világéletemben arra tanítottak, hogy bármi rossz dolog történik velem, csak rázzam meg magam, és emelt fővel sétáljak tovább. Bármennyire szerettem volna hasonlóképp cselekedni, még a leghalványabb sejtésem sem volt arról, hogy mivel kezdhetnék neki.

Azzal tisztában voltam, hogy nem szabad a mostani fájdalomba, reménytelenségbe temetkeznem, és engednem, hogy a depresszió és önmarcangolás magába nyeljen. Fel kell állnom, és küzdenem kell! Csakis magamért, a szabadságomért, az élethez való jogomért!

Az újonnan lelt motivációm halvány életkedvet csepegtetett belém. Olyan volt számomra, mint fuldoklóknak a mentőmellény. A gondolat, és a cél nélkül belehaltam volna a fájdalomba, megalázásba.

Lassan ültem fel az ágyon. Undorodva odébb kúsztam az ágyon, és lámpa után tapogattam, és mikor megtaláltam, egy kattintással fényt árasztottam a szobába.

Hatalmas volt, mégis túl szűk. Mármint nem a szoba adottságaival, berendezésével volt problémám, hanem légterével. Fojtogatónak találtam. Hogy eltereljem róla a figyelmem, és valamelyest elfeledkezzek a nemrégiben történtekről, feltápászkodtam az ágyról, és a falba épített gardróbhoz sétáltam. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy találok is benne valamit, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult, így benyitottam. Döbbenetemre, jóformán teli volt szebbnél szebb ruhákkal, valamint divatosabbnál divatosabb kiegészítőkkel, cipőkkel, nadrágokkal, felsőkkel. Mindennel, amire csak az életben szükségem lehet.

-Valahogy sejtettem, hogy már is kiszagoltad a pénzköltés, pazarlás útját...- jegyezte meg gyűlölködve Zayn mögülem. A hangjától a hideg is kirázott. Óvatosan fordultam felé, és csak némán meredtem rá. Látható büszkeséggel töltötte el, hogy nem ellenkezem vele, hogy rettegek tőle. Az arcán szétterülő gonoszkás vigyort ajkába harapva próbálta leplezni. - Add a bal kezed!

Döbbenten figyeltem továbbra is. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy mégis mire kellhet a kezem neki.

- ADD MÁR IDE, HA MONDOM!- üvöltötte, mire ösztönösen összerezdültem, és magam elé nyújtottam a kívánt kezemet. Szó nélkül megragadta, és kirángatott az ágyamhoz. Lerántott maga mellé, ujjainkat összefonta, majd a fehér selyem takaróra fektette. A másik kezével a zsebébe turkált, majd lassan előhúzta a telefonját. Csinált pár képet az összefonódott kezeink látványáról, majd pötyögött egy keveset, végül elégedetten felállt, és az ajtóhoz sétált.

- Ne csodálkozz azon, ha kapsz pár gyilkos üzenetet jó?- vigyorgott rám erőltetetten.- Jajj, kedvesem, ne légy ennyire szomorú, elvégre, ez csak életed eddigi- hangsúlyozta ki- legrosszabb napja... És hát amúgy is. Nem árthat neked pár felbőszült rajongó, az én fenyegetéseim úgy is tudjuk, hogy sokkal, szinte már véresen...- pillantott az ágynemű huzatára, majd kuncogott fel a saját, ízléstelen viccén- komolyak...

Szó nélkül hagytam a mondandóját, és csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltűnjön, és én minél előbb elkezdhessek a már kidolgozott terven ügyködni.